Összeszámoltam, másfél hónap alatt összesen hány kiscicára kellett nemet mondanunk, mert nem tudjuk őket elhelyezni. Nyolcvan fölötti a létszám!!! És ebben nincsenek benne a felnőttek és a három hónap fölöttiek, ezek csak azok a kicsi cicák, akiket idén nyáron eddig nem tudtunk elvállalni, mert már nem volt hová. És még csak a nyár közepénél járunk. Ez heti egy tucat kis élet, akiknek nagy része jó eséllyel nem éri meg a telet sem, nemhogy az első születésnapját. És ők csak azok, akikért egyáltalán felemeli valaki a szavát, akik miatt szólnak, akiket észrevesznek, akiknek megpróbálnak segítséget kérni.

A város több száz fős kóborállományának évi több ezres szaporulata van, ahol a halandóság 80-90%, ők javarészt láthatatlanok. Nem botlanak a kihajigált kölykeikbe a túrázók, nem szedik ki őket konténerből szatyorba kötve, nem fékeznek le a gyanús kartondoboz előtt az úton, nem hajigálják be őket a szomszéd kertjébe. Ők csak vegetálgatnak ott, ahová annak idején kitették őket vagy a szüleiket, esznek, ha van mit, és szaporodnak, ha van rendszeresen valami kis maradék. Ami aztán persze a kiscicáknak már nem lesz elég, először az anya soványodik le, táplálja őket, ameddig tudja, aztán a kicsik fejlődése is lelassul, megtorpan, a szemük összeragad, az orruk folyni kezd, és néhány napos-hetes kínlódás után javarészt meghalnak a bokrok alatt.

Senki macskái.

Őróluk csak azok tudnak, akik hóban-fagyban is próbálnak róluk gondoskodni, szerencsés esetben látják a probléma gyökerét, és a saját összekuporgatott pénzükből ivartalanítani igyekeznek legalább a lányokat, a kicsiknek gazdit keresnek, már minden ismerősüknek elege van belőlük, mert folyton kiscicákkal házalnak, és a lépcsőházban gyűjtik a nyugdíjas nénik ebédmaradékát a pártfogoltjaiknak. Nekik próbálunk segíteni, ha és amikor és amennyire tudunk, mégsem lesz soha se könnyebb, se jobb a helyzet, mert ahány nőstény szaporodását megállítjuk, ahány cicát sikerül időben kimenteni és családba juttatni, legalább ugyanannyi felbukkan következő tavasszal vemhesen, kartondobozba kötve már megszületett kiscicákkal, vagy a nyári szünet végén, megunt játékként kihajítva, öt-hat hónaposan. Ugyanannyinak hal meg az idős gazdája és zavarják az utcára az örökösök, ugyanannyit “engednek szabadon” bármilyen helyen, ahol legalább három bokor van egymás mellett, és ahol már valaki látott macskákat, mert hát ott majd “feltalálja magát”. Nem találunk ilyen ütemben ennyi állatnak gazdát, nem is lehet, hiszen a legtöbben még mindig szívesebben viszik haza a szomszéd cica kölykeit fakszni nélkül, mintsem vállalnák egy menhely vagy szervezet szigorúbb feltételeit.

Tudod, hogy mentheted meg száz macska életét egy óra alatt?

Ha egyet ivartalanítasz.

Kezdje mindenki a sajátjával.
Mert ezeknek a cicáknak a java részének az apja-nagyapja olyan Mircike vagy Bandika volt, akinek engedték kiélni a természetes ösztöneit, hadd csajozzon, úgyse ide szül.

Az anyja-nagyanyja pedig egy dédelgetett Cirmike vagy Kormika volt, akit engedtek kiteljesedni az anyaságban, akin megmutatták a gyerekeknek a születés csodáját, mert aztán “ÚGYIS TALÁLUNK A KICSIKNEK MINDIG JÓ GAZDIKAT”.